“Ez nem egy szívszorító emberi sors, csak egy újabb sírfelirat.”

Ha egy beszélgetés során felmerül a munka célja, hajlamosak vagyunk a “Te miért dolgozol?” kérdésre mindentudó mosollyal válaszolni - “A pénzért, természetesen”- mintha csak egy kíváncsi kisgyereknek adnánk választ, mikor az a világ nagy dolgairól kérdez bennünket.

A legoptimálisabb esetben munkánk megfelel képzettségünknek, kielégítő időtöltést nyújt, mivel szívesen csináljuk - hogy is csinálhatnánk másképp, hisz’ mi választottuk, elégedettek vagyunk vele.

Ti hány ilyen embert ismertek? Jómagam még félálomban, két összehányt fürdő feltakarítása között nem éltem meg ezt a teljességet. Vajmi kevéssé kárpótolt a havi bérem azokért a percekért, mikor slampos takarítóruhámban igyekeztem a falba olvadni, és nem tudomást venni a hotel jólöltözött, tehetős, idegengyűlölő vendégeiről.

Persze ez csak átmeneti állás. Visszamegyek az iskolába, és mire befejezem, meglesz a képzettségem, hogy soha többé ne kelljen ilyen aljamunkát végeznem.

Innentől kezdve akár el is szakadhatnék a saját szubjektív beszámolómtól, mert ettől a ponttól kezdve meglehetősen nagy pontossággal beszélhetek (túl) sok ember nevében.

Aztán jön valami váratlan, valami, ami megváltoztatja a dolgok folyását, és egy egész más helyen kötök ki. Gyrost árulok a Szerájban, az idegösszeomlás szélén lavírozva, könyveket csomagolok egy poros raktárban, seggemig lógó idegekkel fogadom egy ügyfélszolgálat pultjánál a feldühödött vevőket. Néha arra gondolok, talán nem így kellett volna történnie. Átfut az agyamon, hogy én nem ezért küzdöttem, nem ezért tanultam…én ezt nem így akartam.

Ekkor egy másik gondolat furakszik az agyamba; ez csak átmeneti megoldás - csak addig tart míg megkapom a hőn áhított beosztást valahol másutt.

Talán nem is a föld szeretete tartja meg munkájánál a földművest, nem elkötelezett hivatástudat miatt árulnak gyrost a Szerájban, vagy bárhol máshol, és esetleg nem az elvonultság megnyugtató érzése miatt csomagolnak könyveket koszos raktárakban.

Azt hiszem, teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy nem ez a helyzet.

Mindenki hisz valamiben. Hisz abban, hogy egyszer kikerül a pult mögül és megnyitja a kis sarki boltot, amire annyira vágyott. Hisz abban, hogy egyszer talán megtérül a lottószelvényekbe fektetett összeg egy nagyobb nyeremény képében, és végre a főnöke arcába vághatja, amit már oly’ régóta szeretne. Hisz abban, hogy van valami a poros raktáron túl.

De amíg az áhított csoda bekövetkezik, továbbra is megmarad munkásembernek, pultoslánynak és még ki tudja minek. Ha már egyszer csinálja, igyekszik jól csinálni.

Igyekszik a maximumot kihozni a helyzetből, és olyan serényen próbál nap nap után szarból várat építeni, hogy közben észre sem veszi, már egy régi tervére sem emlékszik; az átmeneti megoldás lett az élete.

Ez nem egy szívszorító emberi sors, csak egy újabb sírfelirat - Itt nyugszik az Egyszeri Ember, aki egész életében arra várt, hogy történjen valami.

~ by zyklon on December 28, 2007.